A szigetelésekről az épített örökség szemszögéből - Régi ház – új anyagok (5)

• 
• 

Részletek

2007. november 07. szerda, 00:00

 

Két fõ témakörben vizsgáljuk meg, milyen lehetõségei vannak a hagyományos épületek megújítása során az új anyagoknak, technológiáknak.

 

Elsõként a talajnedvesség elleni szigetelést, másodjára a hõszigeteléseket tekintjük át a műemlékvédõ szemszögébõl.

 

Nem a technológiák elemzése, illetve leírása a feladatunk, hanem az örökségi épületekben szerzett tapasztalatok és alkalmazási lehetõségek bemutatása.

 

 

Talajnedvesség szigetelése

 

Anedvesség elleni szigetelések közül a talajból az épületszerkezetekbe irányuló nedvesség feljutása, majd a felvitt és kikristályosodott sók kezelése a legégetõbb kérdés (a talajvíz támadása ritkább és speciális eset), amely egyértelműen túllép a meglevõ állagon, és új technológia, új anyagok bevetését igényli (1. kép).

 

 

Talajvízszint-változás

 

A probléma gyökere abban rejlik, hogy egy régi épület létesítése óta eltelt idõ alatt a talajvízszint megváltozik, általában emelkedik, és az így megörökölt épületszerkezetre, alapokra, pincefalra, lábazatra új körülményként sokkal jelentõsebb talajnedvesség támad. A régészeti megfigyelések meglepõ megállapításokat hoznak. A visegrádi középkori városrégészet feltárta az Anjou királyi udvar közelébe települt nemesség kõházait. A házak alagsorának padozata a mai szint alatt körülbelül 2-2,5 méterre volt. Ez a szint ma már a talajnedvesség intenzív zónája, de kereken ötszáz évvel ezelõtt nem így volt. A Duna vízszintje szintén alacsonyabb volt 2-2,5 méterrel, azóta a meder töltõdött és vele együtt a környezet nedvességállapotát meghatározó folyami vízszint is. Esztergomban a középkori földszinti járószint körülbelül másfél méterrel volt mélyebb a mainál. A természetes talajvízszint- emelkedés mellett a másik jelentõs tényezõ a vízvezeték-hálózat kiépítése és – késve – a csatornahálózat létesítése. Mindkettõ meghibásodásából intenzív nedvességtámadás adódhat, igaz, hogy lokálisan, esetleg csak egyetlen épület esetében (2. kép).

 

 

A talajnedvesség az épület szerkezetébe jutva a kapilláris erõk támogatásával szívódik fel, és többféle káros hatást fejthet ki, amelyeket a történeti épületállag megóvása érdekében el kell hárítani.

 

A környezet rendezése

 

A régészeti példák és a mesterségesen elõidézett vagy terepalakulatból (például lejtõ, torlasz) keletkezõ nedvesség utánpótlása arra mutat, hogy legelõször a környezetet kell megvizsgálni a hatás csökkentése érdekében. Ez mindenképpen fontos lépés, mert, ha további szigetelés szükséges, akkor az utólagos szigetelés elég, ha sokkal kisebb hatásnak áll ellen. Jellegzetes példaként hozhatjuk fel az egyik vidéki múzeumépület vendégszobájának falnedvesedését, amelyet évekig lambériázással, víztaszító festékekkel próbáltak eltakarni és megakadályozni. A szoba mellett volt a fürdõszoba, amely gyanúnkat rögtön felkeltette: valamelyik vezeték újra nedvességet okoz. Egy idõ múlva a gondnok örömmel újságolta, hogy megvan a hiba, a csatorna csövei eresztettek, s a javítás után szépen kiszáradt a fal. Ugyanilyen jellegű példát teljes épületre is hozhatunk. Nagyon eredményes az épület körüli drenázs létesítése, különösen olyan helyen, ahol a funkció nem követeli meg az abszolút szárazságot, a terek szellõzése biztosított. Ezekre jó példa egy sor kisméretű, középkori templom helyreállítása, ahol a tereprendezéssel, drenázzsal kielégítõ eredményt értek el (3. kép). Itt tanácsos még egy szempontot megjegyezni: elõször is tisztázandó, hogy a nedvesedés által sújtott épület, épületrész milyen funkciót lát el, szükséges-e hozzá a teljes kiszárítás, az enyhe talajpára felszívódása gondot jelent-e, menynyire szellõztetett, fűtött a helyiség.

 

 

Utólagos talajnedvesség-szigetelések

 

A kémiai módszerek alkalmazása meglehetõsen elterjedt, mert viszonylag biztonsággal tervezhetõ az eredménye. Vegyi anyag bejuttatásával, annak feltételezett egyenletes eloszlása után a falban levõ kapillárisok elzárására irányul az eljárás. A bevitelhez sűrű fúrás szükséges, amelyet a homlokfelületen le kell zárni vagy lábazattal eltakarni. Ezért a régi lábazatot le kell bontani, vagy el kell távolítani (netán leverni). Mindez az eredeti állag veszteségét jelentheti. Nyilvánvaló, hogy mérlegelnünk kell. A fúrások meglehetõs sűrű egymásmellettisége miatt nem tudjuk, hosszú távon van-e hatásuk a tartófal állagára. A gond inkább az, hogy a történeti falak nem homogének, elõfordul anyagváltás, hézag, üreg, emiatt nem szívódik és terül egyenletesen a szigetelõanyag (gyakran folyadék állagú, de lehet gél is), így gyakorlatilag nem zárja a kapillárisokat, hatékonysága elmarad a várttól. A módszerrel mintegy két évtizede sikeresen végezték el a budai Várnegyed számos lakóépületének és a Semmelweis Múzeum épületének szigetelését (4. kép).

 

 

Kapilláris depresszió

 

Az elektroozmotikus módszerek a falazat kapillárisainak falán keletkezõ felhúzó erõ irányának megfordítását célozzák kapilláris depresszió elõidézésével. Eleinte passzív üzemelést próbáltak alkalmazni, amely a természetes töltéskülönbség miatti áramlást vette alapul. Idõbeli környezeti változások elektromos pólusok megfordulását idézhették elõ, ráadásul e korai alkalmazási – kísérleti – idõkben az elektródák minõsége sem volt tartós, egyszerűn elkorrodálódtak. Jobbnak mutatkozott ezért az aktív eljárás, ahol a tápegység határozott töltésvándorlási irányt állít elõ. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezzel az eljárással sehol sem sikerült teljesen megoldani a nedvességelhárítás feladatát. Kombinált módszerként jól hasznosult a Nemzeti Múzeum raktár-pincéjének szigetelésekor, majd vegyi módszert alkalmaztak a kiszáradó faltest további nedvszívásának elzárására. Lényegében a kapilláris depreszszió elektronikus (elektrokinetikus) elõidézését célozzák a hullámok kibocsátásával, amelyre jellemzõ az egyetlen, jól elhelyezett központi készülék. Ezt fõként belsõ terek, tipikusan pincék szárítására javasolják. A veszprémi Dubniczay- házban levõ Téglagyűjtemény helyiségeiben kielégítõ hatást lehetett ilyen módszerrel elérni: csökkent a fal nedvességébõl eredõ belsõ páratartalom, az épületszerkezetek (boltozati téglák és a padlótéglák) is kielégítõen száraz állapotba kerültek a készülék működtetése óta. Problémát jelent a meglehetõsen ellenõrizhetetlen hatásterjedelem és az egyenletesség.

 

Kiszellőztető vakolat

 

Szigetelõ vakolat néven valójában kiszellõztetõ vakolatokat forgalmaznak, hiszen így fejti ki a hatását. Alkalmazása elõtt a nedvesség intenzív utánpótlását (például átáztató vezetékhibát, környezeti rendezetlenséget) meg kell szüntetni. A talajpára falba szívódását viszont jól kezeli, ha nincs környezeti szennyezésbõl eredõ sóforgalom. A műemléki épületállag egyik tanúja lehet az épület vakolata, bár errõl sokszor megfeledkeznek. Csak e szempont mérlegelése után dönthetünk a szigetelõ vakolat alkalmazásáról, hiszen le kell verni a meglévõt, mégpedig a nedvességzóna felett jó 1–1,5 méternyi szintig. A legtöbb szellõzõ vakolatkeverék cementkötéssel működik, míg a csatlakozó, megmaradó régi vakolatok döntõen mészkötésűek. A kétféle vakolatra felhordható festéket lehet felületképzésként felhordani – erre fontos figyelni. Az esztergomi belvárosi plébániaház oldalán több mint húsz éve, úttörõként felhordott osztrák elõállítású termék beváltotta a hozzá fűzött reményt. Csak napjainkban mutatkozik a felület hálózatos repedezése, amely a kövér, cementes vakolat zsugorodási repedésképére emlékeztet. A cementes vakolatra hordott festék leválása is észlelhetõ. (5. kép)

 

 

Mechanikai átvágás

 

A mechanikai módszerek gyakorlatilag a falazat vízszintes síkú átvágását és a szigetelõ lemez bejuttatását jelentik. Ez legyen a legutolsó a különféle eljárások kiválasztásakor. Itt is lehet meglepetés, hiszen a történeti állagból eredendõen nem homogén falak is lehetnek a tervezett átvágás helyén. Az épület adottságai szempontjából az átvágás síkjának megválasztásakor figyelnünk kell arra, hogy hová esik a nívója a külsõ szinthez és a belsõ padozat szintjéhez képest, hogy az átvágásos szigetelés eredményes lehet-e, és hogyan lehet a jó szintet megtalálni. Mindehhez elengedhetetlen egy alapos, alakhű és pontos épületfelmérés. Ebbõl látható, körbe lehet-e vinni az átvágást az egész épületen, ugyanakkor felmerül a kérdés, mi a helyzet a belsõ fõ(tartó)- falakkal. Az építészeti adottságok mellett maga a technológia, a fal teljes átvágásának drasztikus beavatkozása okozza az aggályt. Speciális fűrészgéppel el kell vágni a falat, rövid szakaszonként kihagyásokkal, visszatérésekkel, a fűrésznyomba a szigetelõ lemezt be kell helyezni, s – ez statikailag rendkívül fontos! – habarcsinjektálással ki kell ékelni a vágást.