|
|||||||||
 |
|
||||||||
|
|
Itt vagy: Nyitólap
 Építéstechnika Felújítás A szigetelés és épített örökség - Régi ház – új anyagok (6
A szigetelés és épített örökség - Régi ház – új anyagok (6
A szigetelés és épített örökség - Régi ház – új anyagok (6)
A hõszigetelés kérdése igen sokoldalú közelítést igényel, mert valójában csak az utóbbi évtizedekben vált tudatos problémává. A történeti építési folyamatban nem jelentkezett külön ilyen igény, mert a kezelés beleilleszkedett az építési gyakorlatba.
A hõszigetelés, illetve hõtechnikai megfontolások történeti kategóriák. Gondoljunk csak az ablakok fejlõdésvonalára a télidõben táblákkal lezárt kis nyílásoktól a tágas, kapcsolt gerébtokos – tehát kétrétegű – szerkezetekre. Az építési gyakorlat tapasztalatra, és a helyi körülmények figyelembevételére támaszkodva alakult ki.
Az építészeti örökség hõtechnikai átgondolása kétféle okból válhat szükségessé:
A szabályozások általában az új épületekre és termékekre koncentrálnak, ami persze érthetõ, de ezeket a régi épületeknél nehéz alkalmazni, s – épületfizikai szempontból is – egyenesen károsak lehetnek az eredeti állag megõrzése szempontjából.
Az épületfizika terén sajnos hiányoznak hazai elméleti alapvetések a régi házak hõtechnikai jellemzõinek és viselkedésének vizsgálatában és következtetéseiben. A németországi Deutsche Stiftung Denkmalschutz (Műemlékvédelmi alapítvány) támogatásával több tanulmány készült, amelyek valós épületfizikai vizsgálatokon alapulnak.
Érdemes a vizsgálatok eredményeibõl kiemelni, hogy egy hagyományosnak tekinthetõ épület energiafelhasználása mire megy el, mert ebbõl felmérhetjük az egyes elemek szerepének súlyát, jelentõségét (1. ábra).
Ablakok
Talán az elsõ tevékenység a hõszigetelési értékek követésére, javítására az ablakok vizsgálata, amely egy átlagos, téglafalas épületben a hõveszteségek 20 százalékában részes. Az örökségvédelmi szempontú cserérõl e cikksorozatban már szóltunk. A hagyományos és megõrzendõ épületeinkben a csere fõ szempontja nem hõtechnikai indokkal magyarázható, ugyanakkor emiatt támadás is éri a „megõrzõket”. A fent említett németországi vizsgálatok azonban meglepõ eredményeket is hoztak, különösen a kapcsolt gerébtokos ablakokról. Ez a szerkezeti fajta a legelterjedtebb a századfordulós házakban, amelyek a fõváros épületállományának zömét alkotják.
Az ablakokra hat a napfény szolárenergia hatása: szolráenergia nyereség lép fel, amely az éjszakai lehűlésbõl keletkezõ veszteségeket képes mérsékelni. Az ablakok esetében az U-érték sajnos nem képes követni a valós épületfizikai folyamatokat, különösen a hõháztartás tekintetében. Az ablak esetében minél kisebb – tehát minél jobb – az U-érték, annál gyengébb az éjszakai csillapítás, tehát valójában az energiamérleg nem javul. A mérések szerint a 3-4 milliméteres normálüveg a kapcsolt tokos ablakokban igencsak állja az összehasonlítást az egyrétegű hõszigetelõ üveggel ellátott ablakkal. Tehát a régi ablakok esetén a szigetelõüvegezéssel való csere nem indokolt az eddig hangsúlyozott mértékben. Az ezekhez az ablakokhoz tartozó zsalu- vagy redõnyszerkezetek tovább csökkenthetik a szélsõséges hõingadozásból eredõ hõveszteségeket. A konvekciós belsõtérfűtés esetén ugyanúgy érvényesek ezek a mérések, mint a sugárzó fűtéseknél. Mivel a sugárzó fűtés valójában egyfajta elektromágneses sugárzás, a normálüveg (4 mm) megfelelõen ellenáll a hõ „kieresztésének”. Az ablak igazából a hangterjedés számára jelent lyukat. A hanggátlás egyik fõ eszköze a rezonancia ellenállás, amelyet legtöbbször tömegességgel ellensúlyoznak. A kétrétegű, kapcsolt gerébtokos ablak egy-egy rétegének egymástól való távolsága alkalmas a rezonancia hathatós csillapítására.
Igazi gondunk akkor van, ha egyrétegű ablakszerkezetet örököltünk a hagyományos – legtöbb esetben klasszicista – épületállagban. Ezt már történeti megoldásokban, vagyis a 19. század második felében újabb ablakszárnynyal való kiegészítéssel érték el. Így tehetünk ma is, mivel a régi egyszárnyú ablakokat a külsõ homloksíkokba építették be. A másodszárny lehet a helyhez illõ legmodernebb ablakszerkezet, csak a szellõzésre kell ügyelnünk.
Falak
A jó vastag téglafalak hõtechnikailag nem jelentenek problémát, ezért is „csak” 10 százalékos jelentõsége van a hõveszteségi mérlegben. Az elõzõ számunkban elemzett nedves fal szigetelése itt abban játszik szerepet, hogy az átnedvesedett fal hõszigetelõ értéke jelentõsen csökken. Vannak örökölt vékony falú épületeink, talán a favázas házak tartoznak ide leginkább, Magyarországon azonban ezekbõl kevés épült. A hõtechnikai tényezõk javításának módja nagy mértékben függ attól, hogy folyamatosan fűtött vagy csak idõszakosan temperált az épület. Az utólagos hõszigetelés általánosan elismert szabály szerint mindig a „támadott” oldalon a leghatékonyabb. Ennek a homlokzati formálás, az anyaghasználat szerepe szab gátat. Elemes külsõ burkolat alá, a szerkezeti tartóelemek közé becsúsztatható és elrejthetõ szigetelés akkor hoz jó eredményt, ha a harmatpont helyét elõtte számítással ellenõriztük. Nem helyes, ha faszerkezet közelében csapódik ki a fal belsejében keletkezõ pára. A korszerű hõszigetelõ anyagok nagyon jól alkalmazhatók a falak utólagos szigetelésekor, de ugyanígy nagy szerepet kapnak a tetõterek szigetelésében is.
Tető
A használati bõvülés esetére a tetõtérbeépítés a legjobb példa. A korszerű, nagy hatású szigetelõanyagok, ezek közül különösen az éghetetlen anyagok megjelenése növelte a tetõtérbeépítések számát a műemléki épületekben is. A hagyományos tetõk, faszerkezetű fedélszékkel, cseréppel vagy egyéb héjazattal meglehetõsen nagy hõingadozású padlásteret határolnak. Mindannyiunknak van személyes tapasztalata arról, hogy egy padlás milyen fülledt és meleg nyáron, télen pedig didergetõen hideg, hiszen a légvonat eléggé átjárja. Nem véletlenül használták szárításra. Különleges fogással sikerült elérni a történeti építészetben, hogy nyáridõben is hűvös legyen a tetõ, s télen is enyhült a hideg. Példa erre a raesfeldi vízi vár (Északrajna-Vesztfália) melléképülete, ahol a cseréphéjazatot szalmakötegekre fektették, s ez kiválóan működött (nagy kép). Itt még fontos megjegyezni, hogy a zárófödémen át is jelentõs a hõveszteség, amely a padlás járófödémét képezi. Ezért a zárófödém felülrõl való szigetelése nagy jelentõségű, amíg magát a padlásteret nem szigeteljük.
A tetõtér használatának funkcióváltása, tartós emberi tartózkodásra alkalmassá tétele, korszerű hõszigetelõ anyagok beépítését igényli, amelyekkel az eredeti szerkezet, héjazat nem veszti el történeti jellegét. Ebben az esetben két jelentõs problémára kell figyelni:
Ezeknek a megoldása nem „műemlék specifikus”, hanem az épületfizikai ismeretek alkalmazását jelenti bármely, építészeti örökség elemét képezõ épületen is. A történeti tetõszerkezet két zónájában lehetséges a hõszigetelés megoldása. Az egyik zóna magának a hasznos térnek a körülölelése, a másik zóna a tetõhéjazat alatti, szarufák táján elhelyezett szigetelés. Az utóbbi műemléki szempontból azért elõnyösebb, mert a szerkezet a tér belsejében nagyrészt láthatóvá tehetõ, ha ez kiemelt igény. Nemkülönben a szerkezet állapotának ellenõrzése szempontjából jobb, mint valamiféle, tetõsík és a hasznos tér közötti búvótérben való idõszakos ellenõrzés.
A panelkorszak épületei
A modern műemlékállományban meg fognak jelenni a panelkorszak épületei, hiszen az örökségtörvény elmélete szerint ezek is egy korszak építészetének tanújelei (hogy milyen elõjelű értékeléssel, az más kérdés). A nagytáblás építési mód szerkezeteiben a hõhidak a legjelentõsebbek, s ezután következnek a falak, egyesített szárnyú ablakok és hanghatások szigetelési kérdései. A panelházaknak nincs műemléki szempontú felújítás filozófiája, a korszerű megoldások szemszögébõl indult meg a küzdelem a hibák orvoslására.
|
BelépésHírdetés |
|||||||
|
|||||||||
