Néhány gondolat a szakmai kiállításokról...

Részletek

2008. július 01. kedd, 00:00

 

A tavasz a vásárok, árubemutatók idõszaka. Örülni kell, hogy bõvülõ árukínálattal már hazánkban is egyre többen ajánlják a megújuló energiával kapcsolatos vagy egyéb korszerû termékeiket. Biztos, hogy mindent jól csinálunk? Erre a kérdésre szeretnék válaszolni…

A cím hallatán vásári riportra gondolhatnánk, amely áradozik a jó szervezésről, a kedves fogadtatásról, a figyelmes szervizről, a kiváló műszaki tájékoztatásról, egyszóval a sikerekről és a sok jóról, főként, hogy minden fényes.

Nem akarok ünneprontó lenni, de most nem ezt teszem, a vásárok hazai, néha riasztó helyzetével szeretnék foglalkozni, és az ott tapasztalt kiállítói magatartást, az általánosan tapasztalt közömbösséget és az érdeklődők esetenkénti lekezelését, a figyelmetlen szervizt, a szinte már-már komikus szituációkat veszem górcső alá.

Azonnal meg kell állapítani, hogy kedvező tapasztalataim is voltak, ahol feltehetően zsigerből jól csinálták. Sokszor úgy néz ki, hogy a kiállításra akkreditált hölgy vagy úr nem tud mit kezdeni magával. Hagyják, hogy kis pultocskák előtt sorban állva tipródjanak az érdeklődők, de csak addig, amíg meg nem unják. Ennek jelentős része biztos, hogy üzletvesztés. Első megállapításunk, hogy a vásárok szám szerint a bőség zavarával küzdenek, ez azonban sajnos azok tartalmára és a látogatottságra nem mondható el. Egy lényeges, és már ez is valami, hogy a kiállításon való részvétel legalább sokba kerül. Tudjuk, hogy mi a kiállítások célja. Tájékoztatni és aztán eladni, eladni, eladni. Sokan ettől a cikktől is a kiállított termékek dicsőítését várják, de ez most elmarad. Az elmondottakból remélhetőleg többen magukra ismernek, és az esetekből levonják a kellő konzekvenciát. A kritikáim alapjául a több mint negyven éven keresztül a frankfurti, stuttgarti, zürichi, valamint még a bécsi szakkiállításokon tapasztaltak szolgálnak. A cikk őszinte kritikával, félretéve az udvariaskodást a vásárok hasznosabbá tételével szeretné elősegíteni a szakmai kibontakozást. Cégfüggetlen, építő szándékú kritikáimmal senkit se szeretnék megsérteni. És most szóljon az ének…

Mintegy hatvanöt éve annak, hogy életemben először felejthetetlen nagyapám (Theodor Terletter zum Berg vegyészmérnök, 1872–1950, a Déri– Bláthy–Zipernovszky feltalálócsoport elektromos szigetelési szakértője) a második világháború vérzivataros éveiben elvitt egy akkoriban szokásos Budapesti Áru- és Mintavásárra. Valami konkrét dolga lehetett, és felajánlotta, ha érdekel, elkísérhetem. Vele mentem, nem unatkoztam, sőt koromhoz képest talán túlságosan érdeklődtem, és mai napig is a lelki szemeim előtt van egy kanalas vízátemelő berendezés, amit ott láttam először, működését gyerekként azonnal megértettem, noha alig voltam nyolcéves. Talán ez volt szakmai érdeklődésem kezdete. Aztán teltek- múltak az évek, és már egyetemista voltam, amikor 1958-ban újra elkeveredtem egy Migért műszerbemutatóra, ahol néhány német és svájci cég (Samson, Sauter, Eckard és hasonlók) mutatták be akkoriban csodaszámba menő automatikatermékeiket. Az 1956 utáni időkre egyre inkább jellemző volt, hogy szállingózni kezdtek a nyugati cégek, feltehetően igényfelmérés és kapcsolatfelvétel céljával. A sors odavezérelt. Itt kezdődik a történet…

Miközben nézegettem a különböző automatikákat, az Eckard standon is elidőzve, feltételezve az érdeklődésemet, megszólított a standon ügyeletes, idősebb német úr és felajánlotta, hogy bemutatja termékeiket: motoros és pneumatikus szelepek, valamint ezek működtető automatikái voltak. Bemutatkoztam… Szinte félelemmel jegyeztem meg, hogy én nem tudok sajnos semmit se venni, mert még egyetemista vagyok. Nagyon helyes, ön csak tanuljon és járjon kiállításokra, keresse az idegen, pl. német, angol nyelvet beszélő kiállítókat, „nekik az a feladatuk, hogy tájékoztassák a kiállítás vendégeit”, Szánjon rá időt, ez ingyenes nyelvórának is beleillik. Megvendégelt, mint később kiderült, a közel ezer emberrel dolgozó Stuttgarti Eckard szerelvénygyár cégvezetője volt. Honnan ez az udvariasság, egyszerű: ezt így kell csinálni, vagy sehogy. Kellemesen elbeszélgettünk. Utána még évekig küldött katalógusokat. Most akárhány év távlatából visszagondolva látom a hazai kiállítói szervizkészség siralmas állapotát, amely még kínai gyerekcipőben sem jár. Miért éppen kínaiban? Egyszerű, a kínaiak régen beleszorították a kislányok lábát a cipőbe, hogy ne nőjön meg túl nagyra…Nekünk nem kell félni ettől.

Telt-múlt az idő, és aztán 1965-ben sikerült életemben először a frankfurti ISH-ra saját pénzből kijutni. Megfogadtam a már említett német úr tanácsát, és öt napon keresztül nyitástól zárásig róttam a kiállítást, szinte étlen-szomjan 83 standot látogattam meg. Hála a kiállítóknak, hogy ők már tudták, mi az a vásári szerviz, nem haltam éhen, szinte mindennap meghívtak valamilyen fogadásra, pl. az Essen Krupp és hasonló cégekhez. Ez az időszak volt életem talán egyik legtermékenyebb időszaka, amikor az eddig passzív némettudásomat egyre inkább hadra tudtam fogni, és belejöttem a folyamatos beszédbe. Hálával gondolok az Eckard cégre, amelyet azóta sajnos a kíméletlen globalizáció elsöpört a föld színéről. Nézzünk csak végig a hazai standokon. A kivezényelt képviselők egy része nem azt teszi, amit tennie kellene. Ezeknek a kiállításoknak az érdeklődőkről kell szólni. Az ő kegyüket kell keresni, de sajnos ezt nálunk még ritkán teszik. A vásári látogatók becsalogatását már harminc évvel ezelőtt megfigyeltem a német vásárokon. A standok előtt szép, fiatal, hosszú combú, cégformaruhás, illatos hölgyek ólálkodnak pompás magas sarkú cipőben és füstszínű harisnyában, mint egy divatbemutatón. Már ezért is érdemes egy kicsit lassítani… Várják, mikor csaphatnak le az áldozatra. Ha a standnál valaki csak egy pillanatra úgy tesz, mintha érdeklődne, netán megáll és megsejtik a leendő vevőt rajta, a lányok „szagot fognak”, két oldalról körülveszik az áldozatot, nincs menekvés, és nagyon udvariasan megszólítják: „szabad valamit segítenünk?”. Ha valaki csak egy értelmes szót szól, már kísérik is a második fokozathoz. Ha itt is kiderül, hogy a fogott halacska a cég számára érdekes lehet, akkor következik a harmadik, vagyis a „trakta” megvendégelési/ tárgyalási fokozat. Az érdeklődőt leültetik, és megkérdezik, hogy hölgyem/ uram, mit iszik ön, felsorolják a konyhájuk, a hűtőszekrény teljes tartalmát pl. kávé, üdítő többféle variációja stb., és megindulhat a beszélgetés, az információgyűjtés, aminek hihetetlen nagy értéke lehet. A siker érdekében fondorlatos, agresszív marketinggel tenni is kell valamit. Az emberek megnyílnak, fáradt végtagjaikat pihentetik, és ömlik belőlük a szó, végül is ezért csinálták a kiállítást. Ilyenkor létrejöhet egy gyümölcsöző kapcsolat, az említett pultocskákon keresztül aligha. Annyi, sokszor felesleges témáról tartanak országszerte banális, költséges előadásokat, bocsánat, „Schulungokat”, akkor miért ne lehetne a vásárokon való eladási praktikákról, viselkedésről képzést tartani? Előbb vagy utóbb talán majd valakinek eszébe jut ez is.

A kiállítások egyik fontos célja az információáramlás, amely az internet világméretű elterjedése óta az igazi jó, tartalmas prospektusok megjelentetését, ami nem csak néhány adatot tartalmaz, kerékbe törte. A megújuló energiák robbanásszerű elterjedése, a hazai könyvkiadás teljes csődje mellett, ami néhány külföldi kiadvány licencmegjelenésére korlátozódik, indokolttá tenné a szakmailag értékes vásári anyagok ingyenes terjesztését is, amelyben a cégek saját szakterületüket tárgyalják. Ki tegye ezt, ha nem ők? Az elmondottaknak megfelelő tartalmas kiadványt alig néhányat találtam. A megújuló energiák gyors elterjesztésének egyik nagy hátránya az alapos informálódásra alkalmas ismertetőanyagok hiánya.