Műanyag csövek a felületfűtés-hűtés rendszerek világában

Részletek

2008. október 01. szerda, 00:00

 

Mit is lehetne ebben a témakörben írni, ami még újdonságnak számit az Olvasók számára? Szakemberekkel beszélgetve végül is arra jutottam, hogy megpróbálom összefoglalni, bemutatni némely rendszerek csõtípusait, jellemzõit, és hogy mi alapján érdemes a rendszert kiválasztani.

Először is mindenképpen érdemes eldönteni, hogy polipropilén vagy polietilén rendszert választunk. Ez mindenképp fontos döntés lesz, mivel itt a kis eltérések is nagyon sokat jelentenek. A fémek hővezetési tényezőjével összehasonlítva a műanyagoké akár három nagyságrenddel kisebb, továbbá elég jelentős különbség van a két alapanyag között hőleadás szempontjából. A polipropilén hővezetési tényezője nagyjából 0,2–0,25 W/mK, ezzel szemben a polietilén hővezetési tényezője nagyjából 0,35–0,4W/mK, természetesen ez nagyobb hőleadást is eredményez ugyanazon közeghőmérsékletnél. Ebből kifolyólag míg egy polipropilén rendszer fajlagos hőleadása 40/35 °C közeghőmérsékletek mellett 70–80 W/m2, addig a polietilén rendszereké ugyanezen közeghőmérsékleten 100–130 W/m2. Ezekből az értékekből már, úgy gondolom, a kedves Olvasó is pontosan láthatja, hogy melyik alapanyag felé érdemes orientálódni, hiszen ezek az értékek határozzák meg a beépítendő felületek nagyságát. Természetesen a fajlagos hőleadás nem pusztán a cső alapanyagtól függ, hanem a csőátmérőktől is, vagyis a cső falvastagságától, fektetés sűrűségétől. Egy vizsgált falfelületen minél hosszabb a beépített cső, annál kiegyensúlyozottabb a felületi hőmérséklet, és természetesen ebből az következik, hogy annál több hőt képes a rendszer a helyiség felé közölni. Az egyenletes falfelületi hőmérsékletre az egyenletesebb sugárzási hőleadás miatt van szükség. Meg kell találni a rendszergazdáknak azt a fektetési távolságot, ahol a falfelületi hőmérséklet- ingadozás még elfogadható mértékű optimális előremenő közeghőmérséklet mellett.

Ideális esetben a hőmérséklet-ingadozás nagyjából 0,3–0,5 °C között van, ennél nagyobb mértékű hőmérsékleteltérés akár kisebb fajlagos hőleadást eredményezhet, így bekerülhetünk egy állandó körforgásba, amikor kicsit növelhetnénk az előremenő hőmérsékletet. Ezt a hőforrások korlátozzák. Manapság főleg arra törekszünk, hogy minél kevesebb energiát használjunk el, így nagy divatját kezdi élni a hőszivattyú alkalmazása, amely alacsony hőmérsékleten üzemel. Így visszajutunk a szekunder oldal tökéletesítéséhez, hiszen tervezéseink során (amennyiben a megrendelő hőszivattyús megoldást szeretne megvalósítatni a házánál) a szekunder oldalon csupán 40 °C-os előremenő hőmérséklettel számolhatunk. Ez falfelületi hőmérsékletre vetítve, amennyiben optimális 1,5 cm-es, hagyományos vakolatvastagságot tartunk, maximálisan 35–36 °C körül alakul. Az előremenő közeghőmérséklet csökkentése még a legjobb minőségű csőalapanyagfelhasználás során is azt eredményezi, hogy jelentősen több szabad falfelületre van szükségünk, a helyiségben megkívánt léghőmérséklet biztosításához. Manapság már elég széles a paletta a felületfűtési rendszerek terén, különböző alapanyagokat, különböző átmérőket alkalmaznak a rendszergazdák. A csőátmérő azonban nem csupán a hőleadás szempontjából jelentős az építtető számára, hanem az sem mindegy, hogy milyen vakolatvastagság kerül később a rendszerre. Az egy rétegben felvihető vakolatvastagság 1,5 cm, vagyis azokat a csöveket, melyek egy bizonyos csőátmérőt meghaladnak, nem lehet a hagyományos egy réteg vakolattal elfedni, hiszen a vakolatba nem csak a cső teljes vastagságának, hanem a tartószerkezetnek is bele kell férnie. Ez a cső külső átmérőjéhez képest a beépített rendszert minimálisan 1–2, de inkább 2-mm-rel növeli meg. Amennyiben az egy réteg vakolat nem elegendő, akkor megnő a vakolás anyag- (kétszeresére) és díjköltsége is. Ezt a megrendelők általában el szokták felejteni, ráadásul a kereskedő erre nem hívja fel a figyelmet, és csak a tényleges kivitelezés során szembesülnek a fenti ténnyel.

Amennyiben a megrendelő nem a hagyományos technológiát szeretné választani, s fontos kiemelnem, hogy ez egyre gyakrabban fordul elő, akkor a száraz technológiák kerülnek előtérbe. A rendszergazda hiába választ nagyon jó alapanyagot a rendszeréhez, ami persze a bekerülési költéségét növeli, a csővastagság miatt nem feltétlenül fogja tudni a forgalomban lévő gipszkarton táblákba közvetlenül integrálni a rendszerét. Így különböző, speciális paneleket gyárt le, ami nehezebben illeszthető az egyébként nem fűtésre/hűtésre szánt felületekkel, ahol a hagyományos gipszkarton lenne a burkolat.

A speciális panelek speciális vázszerkezetet is igényelnek. A száraz technológiánál, amennyiben a cső nincs integrálva a gipszkartonba, előfordulhat az a kialakítás is, hogy a csőrendszer felülete és a falburkolati réteg között egy légrés keletkezik. Ez nehezebb hőátadást eredményez, így csökken a falfelület fajlagos hőleadása.

A kedves Olvasó talán ezekkel a problémafelvetésekkel közelebb került ahhoz az állásponthoz, hogy bár egy építkezés során fontos a lehető legalacsonyabb költségű felületfűtési rendszert megtalálni, viszont mindenképp szem előtt kell tartani azt az általános mondást, miszerint olcsó húsnak híg a leve. A felületfűtési rendszerek bekerülési költségét mindenképp jelentős mértékben befolyásolja az alapanyag minősége. Bízom benne, hogy hamarosan eljutunk mi is arra a szintre, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő országok, hogy nem sajnálnak egy kicsivel magasabb összeget kifizetni a minőségben lényegesen magasabb színvonalú termékért. Fontos megjegyeznem, hogy azok a rendszergazdák, akiknek a terméke jobb minőségű alapanyagból készül, kénytelenek az áraikat alacsonyabb szinten tartani, hiszen a silányabb minőségű termékekkel versenyre kell kelniük.